Sipos István emlékezete

Sipos István a magyar vasút mártírja, bár békeidőben, 1999. január 6-án, a hajnali órákban, a sztrájktárgyalások megállapodás előtti finisében hunyt el vezérigazgatói szobájában. Most lenne hatvanéves. Azonban a sors csak negyvennyolc évet adott neki.

Sipos István

Ki volt Sipos István? S mi történt vele? 1951. március 24-én született Kisvárdán. Az ottani kisállomás állandó vendége szülőfalujában lett a vasút szerelmese. Az szinte természetes, hogy a szegedi vasútforgalmi technikumban érettségizett, és később a győri főiskolán szerzett diplomát. Záhonyban kezdett forgalmistaként, ami ugyancsak természetes egy kisvárdai srác számára. Legszebb éveit töltötte a záhonyi igazgatóságon, amelynek akkori adottságai és Sipos István egyénisége is hozzájárult ahhoz, hogy a ’80-as években már ismert szakembernek számított.

A rendszerváltás szele hozta Budapestre, a vasutas szentélyként tisztelt MÁV Vezérigazgatóságra. Közvetlen stílusa, fanatizmusa hamar ismertté tette. Ő volt az utolsó MÁV-vezér, aki szinte mindenkit név szerint ismert. A sajnálatos szajoli balesetkor fél órán belül a helyszínen intézkedett, irányított, és mindenkit a keresztnevén szólított. Ő volt az első MÁV-vezető, aki komolyan vett bennünket, újságírókat, és nem ellenségként tekintett ránk. Domokos Lajostól tudjuk, hogy naponta foglalkozott a sajtóval. Olvasta: ki mit írt. Ötleteket, cikktémákat adott. Közvetlenül hívott bennünket, és közvetlenül hívtuk, hívhattuk mi is.
Büszke volt arra, hogy ő a MÁV vezérigazgatója. Az ország egyik legnagyobb cégének első számú vezetője. Ő, Sipos István – Kisvárdáról. Hat évig volt vezérigazgató-helyettes, egyszer még megbízott vezérigazgató is. S 1996 májusától haláláig vezérigazgató. Számára a MÁV, a vasút nem munkahely volt, hanem maga a szenvedély, a szerelem. Mindig többet és többet akart. Igazi vezér. Egyéniség. Határozott és következetes. Lobbista. A magyar vasút lobbistája. Egyik nap Demján Sándorral tárgyalt, másnap a záhonyi polgármesterrel – mert Záhony mindig fontos volt neki – vagy Kautz Istvánnal, a Masped-vezérrel. Nem beszélve Presser Gáborról vagy Zoránról. Mindenkivel szót tudott érteni.

„Kik jönnek a médiahajóra?” – hívott minden szeptemberben, mert tudni akarta: kivel beszélhet ott, kinél lobbizhat a MÁV valamelyik ügyében. Baloldalinak tartották, de ő mindegyik párt képviselőjével kapcsolatot tartott. Siklós Csaba, Lotz Károly és Katona Kálmán is becsülte. Bár ma már tudjuk: nem maradhatott volna tisztségében.
Az ő tisztsége, az ő vezérigazgatói pozíciója volt a tét azokon az emlékezetes sztrájktárgyalásokon. Mint köztudott, 1998 nyarán Horn Gyulát Orbán Viktor követte a kormányzói székben, és Sipos István a Horn-kormány emberének számított. Katona Kálmán, az első Orbán-kormány közlekedési minisztere – úgymond – megtartotta Sipos Istvánt, mondván: rutinos sztrájkkezelő. Az addigi vezetői, szakmai teljesítménye nem számított. A politikai csak politikai szempontokat tud tolerálni.
Karácsony előtt hirdettek sztrájkot a vasutas szakszervezetek. Nem először, nem utoljára. Ez a sztrájk nem a vasútról, nem a vasutasságról, hanem a szakszervezetek egymás közötti harcáról szólt. Ki lesz a szakszervezeti vezér? – idézhető Domokos Lajos nyilatkozata Sipos Istvánról készített filmünkből. Borsik János, Márkus Imre és Gaskó István vezette az akkori szakszervezeti delegációkat. Borsik János és Márkus Imre elfogadta és aláírta a megállapodást. Talán mondanom sem kell, Gaskó István akkor is „kifarolt” a megállapodásból.

Sipos István és csapata, Pál József, Kukely Márton, Bajnai Gábor, Csontos Endre és Domokos Lajos éjt nappallá téve tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel, akik folyamatosan váltották egymást. Sipos István az irodájában aludt, Újév napján volt otthon utoljára. Fél kávékat ivott, cigarettákat szívott szinte egymás után, miközben óránként csöngött a minisztériumi telefon: Mi van, megállapodtatok? …

Sipos István bízott magában, bízott partnerében. Bajnai Gábor szerint a kedvenc szakszervezete volt. Nem mondta, mennyit segített nekik. Azt hitte, ha még egyszer beszélnek – négyszemközt – és tisztázzák a helyzetet, megállapodnak. Úgy tudjuk, hogy január 5-én, késő délután Pusztaszabolcsra indultak kocsival sofőr nélkül – ők ketten. Sipos István vezetett. Érdnél visszafordultak, a köd miatt.

Sipos Istvánt másnap reggel holtan találták az irodájában. Hogy mi történt azon az úton, azon az estén? – nem tudjuk. Gaskó István hallgat.
Az egész ország gyászolta a fiatalon elhunyt MÁV-vezért. A sztrájkról többé nem esett szó. „Néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett. Mások kíváncsian várták: kié lesz a szereped” – énekelte a hű barát, Presser Gábor, és én azóta is Sipire – ez volt a beceneve – gondolok, ha ezt a dalt hallom.

A temetésen természetesen elhangzottak az ilyenkor szokásos fogadkozások: nem felejtünk, emléked megőrizzük. Márkus Imre és vezetőtársainak becsületére legyen mondva: halálának évfordulóján mindig megemlékeznek róla, és újra és újra elborítják a sírját a dunakeszi temetőben a virágok és koszorúk.
Sipos István-díj alapítását javasoltam három éve, de a megvalósítás még várat magára. Emlékszoba a Vasúttörténeti Parkban vagy munkásságának feldolgozása ugyancsak kötelező feladatunk.

Még nem késő.
Kiss Pál

Forrás: magyarkozlekedes.hu

Both comments and pings are currently closed.

Comments are closed.

Rólunk | Médiaajánlat | ÁFF | Lapszemle feliratkozás | RSS
Powered by WordPress | Designed by: All Premium Themes Online. | Thanks to Top Bank Free Premium WordPress Themes, wordpress themes 2012 and Premium Themes