Megmenthető-e még egyáltalán az euró?

A görög pénzügyi válság magának az eurónak a túlélését tette kockára. Hosszú távú életképességét már a létrehozatalakor aggályok övezték, ezekről azonban mindenki megfeledkezett, amikor a dolgok jól mentek. A levegőben mindazonáltal ott lógott a kérdés, hogy mi lesz az új fizetőeszköz sorsa, ha az euróövezet egyes részeit erős, káros hatás éri.

Az árfolyam meghatározását és a monetáris politika irányítását a kormányok az Európai Központi Bank hatáskörébe utalták, holott mindkettő elsődleges eszköznek számít a gazdaság ösztönzésénél. Mi helyettesítheti tehát ezt a két eszközt?

A Nobel-díjas Robert Mundell meghatározta, hogy az egységes valuta milyen feltételek közepette működhet, amelyeknek Európa sem akkor, sem azóta nem tudott megfelelni. A jogi akadályok lebontásával létrejött ugyan az egységes munkaerőpiac, a nyelvi és kulturális különbségek azonban elérhetetlenné tették az amerikaihoz hasonló munkaerő-mobilitást. Emellett Európának nincs módja arra, hogy a súlyos problémákkal szembesülő államokon segítsen.

Voltak, akik azt hitték, a görög tragédia meggyőzi a politikusokat, hogy az euró nem lehet sikeres nagyobb fokú, a fiskális segítségnyújtásra is kiterjedő együttműködés nélkül. Németország azonban ellenezte a nagyobb segítséget Görögországnak, ebben a közvélemény nyomása is szerepet játszott. Ez a hozzáállás azonban különösnek tűnt: miközben súlyos milliárdokat fordítottak a bankok szanálására, egy 11 milliós ország megmentése tabunak látszott. Az sem volt világos, hogy az ország számára fontos segítséget mentőakciónak minősítsék-e.

A piacok megnyugtatására tett bizonytalan ígéretek és a felemás ajánlatok hatástalanok maradtak. Végül az EU az IMF-fel közösen hozott össze egy segélyezési programot, hasonlóképpen, mint ahogy azt 15 éve Mexikó javára az Egyesült Államok tette a valutaalappal és a G7 csoporttal közösen. Végül csak maradt a kérdés, hogy milyen feltételeket kötnek ki Görögországgal szemben, és ezeknek milyen káros hatásuk lesz.
Az ügyből a kisebb EU-tagállamok számára világos lecke adódik: ha nem csökkentik a költségvetési hiányukat, akkor nagy a kockázata annak, hogy spekulációs roham indul ellenük. Eközben aligha számíthatnak a szomszédaiktól támogatásra, legalábbis a visszaeséseket szintén felerősítő prociklikus megszorítások nélkül. Ilyen intézkedések megtételével az európai országok inkább gyengítik a gazdaságukat, s ez súlyos következményekkel jár a globális kilábalás számára.

Talán hasznos lenne, ha az euró problémáit globális perspektívába helyeznénk. Az USA panaszt tett a kínai folyó fizetési mérleg többlete miatt, noha a GDP-vel összevetve az alacsonyabb a németekénél. Tételezzük fel, hogy az euró árfolyamát olyan szintre állították be, amely mellett az övezet egészének a külkereskedelme egyensúlyban van. Ebben az esetben a német többlet azt jelenti, hogy a térség többi államának a külgazdasági mérlege negatív, emezek gazdasága így – az exportot meghaladó import miatt – gyenge marad.

Az USA azt is szóvá tette, hogy Kína nem hagyja felértékelődni a valutáját a dollárral szemben. Az eurórendszerben nincs német felértékelődés a többi ország rovására. Ha ez megtörténhetne, akkor nehezebbé válna a német kivitel, és az erős exportra alapozott gazdasági modell bajba kerülne. Ezzel egyidejűleg a többi európai állam kivitele megugrana, gyorsulna a GDP növekedése és csökkenne a munkanélküliség.
Németország – Kínához hasonlóan – nem bűnnek, hanem erénynek tekinti a magas megtakarítási rátát. Mint azonban Keynes kifejtette, a megtakarítási többletek gyengítik a globális összkeresletet, ezért az ilyen országok negatív külső hatást okoznak kereskedelmi partnereiknek. Keynes ennek alapján állította, hogy inkább a többleteket felhalmozó országok, semmint a deficitesek támasztanak veszélyt a globális prosperitás számára. Az okfejtésében odáig ment, hogy adó kivetését ajánlotta a szufficites országokra.

A jelenlegi rendezési terv szociális és gazdasági következményei elfogadhatatlanok. A deficitjüket ugrásszerűen növelő országokat nem lenne szabad halálos spirálba taszítani, mint történt az egy évtizede Argentínával. Egyik megoldásként azt javasolják, hogy ezeket az országokat egy leértékeléssel egyenértékű, uniform bércsökkentésre kellene kényszeríteni. Szerintem ez elérhetetlen, a következményei az elosztásban elfogadhatatlanok, az ár a szociális feszültségekben óriási lenne, ezért az egész csak fantázia.

Lenne egy második megoldás is. Németország kiléphetne az euróövezetből, vagy két szubrégiót alakíthatnának ki. Az euró egy érdekes kísérlet volt, de szétesett, mint az elődjének tekinthető átváltási mechanizmus (ERM) 1992-ben, amikor spekulációs rohammal megtörték a font sterlinget, mert nem létezett az egész működtetéséhez szükséges intézményi támogatás.

A legígéretesebb azonban egy harmadik megoldás lenne, amelynek a hasznosságát talán Európa maga is felismeri: gyökeres intézményi reformokat kellene foganatosítani, beleértve a szükséges és átfogó fiskális keretrendszer bevezetését. Ezt már az euró bevezetése idején meg kellett volna tenni. E reformok foganatosítása most sem lenne elkésve, és elérhetővé válnának a szolidaritásról az euró létrehozatala idején megfogalmazott ideálok. Ha azonban Európa ezt nem tudja megtenni, akkor be kell ismerni a bukást és továbblépni, ahelyett, hogy egy elhibázott gazdasági modell nevében magas árat fizettessünk meg a munkanélküliség és az emberi szenvedés formájában.
A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdaságtan-professzora,

A cikk részletei->

Both comments and pings are currently closed.

Comments are closed.

Rólunk | Médiaajánlat | ÁFF | Lapszemle feliratkozás | RSS
Powered by WordPress | Designed by: All Premium Themes Online. | Thanks to Top Bank Free Premium WordPress Themes, wordpress themes 2012 and Premium Themes