Európa felfedezi a Dunát

 

Úgy tűnik, kezd tudatosulni Európában, hogy a különféle piacok egységesítése után a tágabban értelmezett környezettel is közösen kellene kezdeni valamit, és erre a kontinens nagyobbik felén végigfutó Duna látszólag ideális terepet kínál. A magyar uniós elnökség égisze alatt megrendezett rangos gödöllői Duna-konferencia ugyanakkor arra is példát mutatott, hogy miért nehéz közös nevezőt találni az eltérő politikai és gazdasági érdekek, környezeti és kulturális értékek között

A Szent István Egyetemet a konferencia szervezésére a CASEE regionális hálózat kérte fel, amelyet 2010-ben 11 ország 30 egyeteme alapított azzal a céllal, hogy támogassa az EU Duna-stratégiájának kidolgozását és megvalósítását. A mostani konferencián szó volt a készülő stratégia összes „forró” pontjáról: egyebek mellett a vízlépcsőkről, a duzzasztásról, a hajózásról, az energiatermelésről, a vízhasználat prioritásairól. Solti László, a SZIE rektora szerint a résztvevők nemcsak a lehetőségeket, hanem az együttműködés kézzelfogható problémáit is megvizsgálták.

Mint azt Somlyódy László akadémikus (a Vizek jövője a Duna medencében című vitaindító prezentáció előadója) lapunknak kifejtette, az EU-n belül évek óta a kulcstémák egyike a felszíni vizek kérdése, mivel egyre nyilvánvalóbb, hogy a környezeti erőforrásokkal történő gazdálkodás reformja nélkül a víz hamarosan a fejlődés egyik szűk keresztmetszetévé válik. Az unió el is készítette a fenntartható vízgazdálkodás legfontosabb jogi dokumentumát, a Víz keretirányelvet (amiben forradalmi újdonság, hogy minden vízgazdálkodási lépést ökológiai céloknak rendel alá), ám a jogszabály a kihívások egy részére (például az árvizek, az éghajlatváltozás vagy az aszályok problematikájára) nem kínál választ, az uniós környezethasználat első számú szabályrendszerét tartalmazó közös mezőgazdasági politikával pedig nincs összhangban.

Közben zajlik az egyes országokra, illetve vízgyűjtőkre vonatkozó, a gyakorlati teendőket és a forrásokat rögzítő vízgyűjtő-gazdálkodási tervek (VGT) készítése, de láthatóan félszívvel: 8 tagállam el sem készült vele a 2009-es határidőre, mások pedig nyilvánvalóan alibi jogalkotást végeztek (nálunk az Alkotmánybíróság már meg is semmisítette a Bajnai-kabinet vízgyűjtő-gazdálkodásról szóló kormányhatározatát, és 2011 nyaráig adott határidőt egy új VGT-rendelet megalkotására). A továbblépést az is nehezíti, hogy megfelelő színvonalú monitoring híján még a jelen környezeti állapotról sincsenek megbízható adatok, azok nélkül pedig nagyon nehéz fejlesztési célokat meghatározni. Különösen olyankor, amikor a tagállamok örömmel táncolnak vissza minden olyan feladattól, amelyik költségvetési kiadással jár. (Idehaza 2007 óta 70 millióról 10 millióra csökkent a szigetközi ökológiai monitoringvizsgálatok költségvetési támogatása, és az alulfinanszírozottság miatt megszakadhat a közel 20 éves adatsor folytonossága.)

Ebben a környezetben még olyan részkérdésekben is nehéz közös álláspontra jutni, mint az elvileg mindenki által pártolt dunai hajózás. Az ördög itt is a részletekben rejlik: például abban, hogy 2,5 méteresnél mélyebb merülésű hajókat akarunk-e, jelentős mederátalakítással és szükségszerű duzzasztással (ennek minden ökológiai és politikai következményével), vagy beérjük a sekélyebb merülésű járművekkel, és a gázlók átjárhatóságára koncentráló minimálprogrammal (amihez persze azt is el kell dönteni, hogy a hajózás a versenytársa, vagy inkább a kiegészítője lesz a többi fuvarozási ágnak).

A cikk részletei->

Both comments and pings are currently closed.

Comments are closed.

Rólunk | Médiaajánlat | ÁFF | Lapszemle feliratkozás | RSS
Powered by WordPress | Designed by: All Premium Themes Online. | Thanks to Top Bank Free Premium WordPress Themes, wordpress themes 2012 and Premium Themes